Kukorica vagy erdő? – Kukorica és erdő

A XIX. század végéig a gazdálkodók sokfunkciós mezőgazdálkodásra törekedtek. A birtokokon helyet kaptak gabonatermelő területek, legelők, kaszálók, gyümölcsösök, erdők vagy facsoportok, valamint zöldségeskertek (pl. fás legelők gyümölcsfákkal, illetve mézelő fafajokkal, vagy mezőgazdasági táblák fasorokkal, facsoportokkal).
Az intenzív mezőgazdálkodás térhódításával ez a sokszínű tájhasználat megszűnt. A felsorolt földhasználati formák ugyan megmaradtak, de a közöttük fennálló szoros kölcsönhatások megszűntek, a külterületeken egymástól elszigetelt, nagy területű mezőgazdasági táblák alakultak ki.
Az intenzív mezőgazdasági művelés hátrányaival (tömörödött, kiélt, szennyezett, víz és szél által erodált talajok, kedvezőtlen klímaviszonyok, stb.) szembesülve több nyugat-európai, illetve mediterrán országban a gazdálkodók körében manapság újra terjed az elaprózottabb térszerkezetű, többfunkciós mezőgazdálkodás. Mivel ezekben a termelési rendszerekben a sokfunkciós használat részeként jellemzően fák, fasorok, facsoportok telepítésére is sor kerül, a termelési rendszer modern elnevezése „agrár-erdészeti rendszer” vagy „agrárerdészet” lett.
Az agrár-erdészeti rendszerek előnye a gazdálkodó oldaláról, hogy
• a hozama összességében nagyobb, mintha az egyes hasznosítási módokra elkülönülten kerülne sor (pl. 1 ha fasorokkal kombinált szántóterület hozama elérheti 0,8 ha szántó és 0,6 ha erdő együttes hozamát),
• a létesítéséhez 2009 óta jelentős összegű normatív támogatás igényelhető,
• ha telepített faegyedek száma nem haladja meg erdei fafajok esetében a 100 db/ha, illetve ezen felül gyümölcsfák esetén a 99 db/ha mértéket, akkor a terület hosszú távon is SAPS jogosult marad,
• hozzájárulhat a zöldítési feltételek teljesítéséhez.
Ami elgondolkodtató, hogy az említett előnyök mellett az agrár-erdészeti rendszerek hazánkban eddig miért nem terjedtek el nagyobb mértékben?