A Nemzeti Agrárgazdasági Kamara október 14-i erdészeti tájékoztató fórumának témája az erdei vadkár, annak megelőzése, illetve érvényesítése volt. A téma időszerűsége vitathatatlan.

Erdő esetében ugyan mindenki magától értetődőnek tartja, hogy az erdei életközösség részeként a növényevő nagyvadfajok életvitele esetenként gazdasági kárral is járhat. De, ezt is figyelembe véve különösen hangsúlyos jelzésként kell értékelni, hogy a fórum kerekasztalbeszélgetése során az erdőgazdálkodók egyöntetűen állást foglaltak az elmúlt évtizedekben hatványozottan megnövekedett erdei vadkárkockázat csökkentése mellett.

Az erdőfelújítási technológiának az ország legtöbb térségében már szinte a részévé vált az erdei vadkár megelőzése függetlenül a felújítások mesterséges, vagy természetes jellegétől. A vadkár nem csak terméskiesést jelent, hanem az erdőfelújítási időszak és költségek jelentős növekedését is. Ennek a mértékét előre nem lehet látni, ezért az erdőgazdálkodók elővigyázatosságból inkább bevállalják a jelentős költséggel járó vadkármegelőzést, s ennek leggyakoribb módját a kerítésépítést, abban az esetben is, ha ahhoz a vadkár elmaradásának a másik közvetlen haszonélvezője, a vadászatra jogosult, nem, vagy csak részlegesen járul hozzá. A vadkárelhárító kerítés ezzel nemcsak megdrágítja a gazdálkodást, de akadályozza a vad mozgását, ami végeredményben tovább szűkíti a nagyvadállomány életterét is. Valóban nincs más megoldás?

Dr. Jánoska Ferenctől, a Soproni Egyetem felkért szakértőjétől megtudtuk, létezik az a vadsűrűség (kb. 1 szarvasegység/50 ha), ami mellett még valóban csupán tolerálható vadhatásról, s nem vadkárról beszélhetünk. Ilyenkor persze mindig felmerül, hogy mennyi az annyi? S mennyire komoly az a vadlétszámbecslés, melynek adatait a vadkilövési számok évről-évre látványosan megcáfolják? Érdemes-e, lehet-e egyáltalán becsülni a vadlétszámot?

Az erdészek javaslata ezért az, hogy ha az erdei vadterhelést, az erdei vadkárt valóban hatékonyan csökkenteni szeretnénk, akkor a vadgazdálkodás és vadállományszabályozás során egy formalizált vadhatásmonitoring eredményét is figyelembe szükséges venni mind országosan mind helyileg. E monitoring többek között a talajfelszín, a lágyszárú növényzet, a cserjeszint és az erdőszegély állapotából, valamint a természetes újulat mértékéből von le következtetést a vadlétszámra vonatkozólag. Egy, már a gyakorlatban is alkalmazott vadhatásmonitoring eljárásra kitűnő példát láthattunk, hallhattunk a rendezvény másik előadójától, Dr. Kovács Gyulától, a Soproni Egyetem Erdészeti Tudományos Intézetének munkatársától.

Egy széles körben alkalmazható, a vadhatás változásait is folyamatosan kimutató, egyszerű, és az érdekelt felek által kölcsönösen elfogadott vadhatásmonitoring felvételezési módszertanán, s eredményeinek visszacsatolásán még bizonyára sokat kell majd dolgozni. Jó hír ugyanakkor, hogy tudomásunk, illetve várakozásunk szerint a 2023-2027. közötti időszak agrártámogatási rendszerének keretében mind a módszertani kutatásokra, mind pedig azok helyi kipróbálására lesz elegendő forrás, amit e kihívás mellé állíthatunk.

A résztvevők megerősítették tehát, hogy paradigma váltásra van szükség az erdei vadhatás és vadállományszabályozás terén, de a téma, illetve probléma megközelítésében is változás szükséges. Egyik oldalról a vad számára nagyobb, minőségileg jobb életteret biztosító, az ökológiait, az ökonómiaitól elkülönítő gazdálkodást kell folytatni. Másik oldalról pedig vállalni kell a párbeszédet, s a konzekvenciákat, melyek akár a jogszabályok, akár a vadgazdálkodási tervek, akár a vadászati haszonbérleti szerződések tartalmi elemeinek felülvizsgálatát is szükségessé tehetik. Mindkét oldalt segítheti egy konszenzusos eljárásrend alapján működő vadhatásmonitoring.

Szalai Károly, Kovácsevics Pál/NAK

A cikk eredetileg a NAKlapban jelent meg.