A KSH adatai szerint 2019-ben az egy főre jutó húsfogyasztás 76,5 kilogramm volt, ebből a baromfi- 35,7, a sertés- 33,1, a marhahús pedig 3,6 kilóval részesedett. A baromfifogyasztás évtizedekre visszamenően növekedést mutat – 1963-ban például még csak 10,7, 2010-ben pedig 24,6 kilogrammos volt. A sertésnél pedig az 1987-es 43,7 kilós csúcs után csökkenés volt tapasztalható, amely öt-hat éves ciklusokban mérhető emelkedő-eső tendencia után 2014-ben újra egyértelmű bővülésbe fordult.

A marhahúsfogyasztás viszont az ötvenes évek 6-7 kilója után 1987-re 10,7-re kúszott fel, majd a 9 kilogrammos centrum körüli mozgást követően a nyolcvanas évek végén csökkenni kezdett, 2013-ban pedig 2,2-es mélypontjára süllyedt. Ezt követően lassú növekedés kezdődött. Ez évre egyes becslések szerint 4,5-5 kilogrammos fejenkénti mérték prognosztizálható,

s a legoptimistább forgatókönyv szerint pár esztendőn belül akár 8-10 kilós fogyasztás is elérhető.

E trend folytatódása azonban nagyban függ attól, hogy milyen minőségű és árú marhahús lesz elérhető a kiskereskedelemben a 2022 tavaszára előre jelzett drágulás után, amely az inputárak emelkedése miatt elérheti a 40 százalékot. (A nagy marhatartó államok között is az élen álló Brazíliában már 2020 szeptemberében 57 százalékkal nőtt e hús ellenértéke, miközben az ország kivitele – elsősorban a megnövekedett kínai keresletnek köszönhetően – 11 százalékkal bővült.

Az USA-ban mintegy 40, Argentínában pedig 56 százalékos árnövelést hajtottak végre, miközben a kivitelük 13 százalékkal nőtt.) Magyarországon, illetve Európában a kukorica- és az üzemanyagárak drasztikus emelkedése az, ami kikényszeríti a drágulást. A kukorica a hizlalás alaptakarmányaként is kötődik a betakarítás folyamán felhasznált fosszilis energiahordozókhoz, amelyekre a takarmány szárításakor is szükség van.

A hatalmas áremelés ellenére a brazil és az argentin húsmarha – csakúgy, mint az ír vagy a lengyel – jelen van a magyar húskereskedések polcain.

Sőt nemcsak hogy jelen van, de az ellenértéke is versenyképes, ami azt jelenti, hogy drágább, mint a kínálat túlnyomó részét sajnálatos módon még mindig kitevő „kiselejtezett” tejelő tehén, de jelentősen olcsóbb, mint a hazai legelőkön hízott jószág húsa. Ennek oka a Figyelőnek nyilatkozó Márton Istvánnak, a Magyar Hereford, Angus, Galloway Tenyésztők Egyesülete (MHAGTE) elnökének az álláspontja szerint nem más, mint az, hogy az említett országok termelése – részben a gazdálkodás méretei, részben az éghajlat adta abszolút előnyök miatt – szuperhatékony. A szakember úgy véli: azzal, hogy a dél-amerikai pampákon egész évben folyhat a legeltetés, nem nagyon lehet versenyezni, az egy gazdaságban, egy integrációban tartott állatlétszám növelése viszont pozitív irányba tolhatja el a gazdálkodási mutatókat.

A Márton István vezette szervezethez tartozó mintegy ötezer hereford, 3000 angus és hozzávetőleg 250-300 galloway marhát tartó gazdának azonban egyelőre nem kell feltétlenül beleállnia a honi árversenybe, ugyanis a szaporulat mintegy 90 százalékát az itthon elérhetőnél körülbelül 100 forinttal magasabb áron adják el külföldre. Fő piacaik a mediterrán országok, ahol ez a minőségi húsmarha elsősorban az e térségbe látogató mintegy 8-10 millió turista asztalán landol. „Úgy látom, csak nagyon-nagyon lassan sikerül a hazai minőségi marhának megtalálni a helyét az itthoni polcokon.

Sokan ugyanis nemigen engedhetik meg maguknak, hogy egy szelet steakért kiadjanak 3800–4200 forintot,

miközben egy két kamaszt nevelő átlagcsaládban ebből alsó hangon is négy darab kell egy ebédhez, vacsorához” – mondta a szakember.

Másképpen látja az itthoni piaci lehetőséget a mintegy 300 angus marhát tartó, üzlettársával közösen vágóhidat, illetve húsfeldolgozó üzemet működtető Kun Péter, a Hortobágy Angus résztulajdonosa, ügyvezetője.

„Óriási vákuum van a magyar húsmarhapiacon,

olyannyira, hogy ha a jelenleg tartásban lévő összes ilyen állatnak az összes szaporulatát itthon hizlalnánk meg és vágnánk le, még az is csak a töredékét fedezné a kialakulófélben lévő 4-4,5 kilós egy főre jutó marhahúsfogyasztásnak. A fő probléma, hogy a marha fogyasztásának nincs meg a kultúrája Magyarországon. Ez nem annyira a vásárló felelőssége, sokkal inkább azon kereskedőké, illetve áruházaké és áruházláncoké, akik/amelyek sajnálatos módon friss tőkehúsként mind a mai napig a tejelő vagy pedig a selejt marha húsát teszik a pultba. Ez pedig sem ízben, sem tápértékben nem említhető egy napon az élete első hónapjait legelőn töltő húsmarha húsával. A grillezés, szték-, hamburgersütés terjedésével szerencsére, a legkisebb településeken is nő az erre alkalmas marhahús iránti kereslet, épp ezért nem tartom kizártnak, hogy pár év alatt újra 8-10 kiló közelébe lehet feltornázni a fejenkénti hazai fogyasztást, úgy, hogy abban már túlnyomó részt képviseljen a húsmarha. Ha Szlovákiában 21, Romániában 19, Bulgáriában pedig 16 kiló marhahúst esznek meg az emberek fejenként, akkor szerintem ez nem egy lehetetlen szám – véli a szakember. – Persze az általam elképzelt változást nagymértékben hátráltatja, hogy a hazai előállítású minőségi marhahúst vagy külföldi, vagy rossz minőségű marhából előállítottal helyettesítik. Itt az áruházláncok tudnának érdemileg tenni a jó irányba fordulás érdekében.”

A teljes cikk a Figyelő legfrissebb számában olvasható.