Az OTP Agrár elemzői szakmai anyagukban megállapították, hogy az uniós tagság folyamatos és fontos kihívást jelent az agrárgazdasággal szemben, amely az elmúlt közel két évtizedben döntően meghatározta a hazai mezőgazdaság lehetőségeit, versenyesélyeit. Mivel a magyar agrárgazdaság hosszútávon is az Európai Unió keretei közt fog működni (kell, hogy működjön), cikkükben is elsősorban a közösségi szabályozással kapcsolatos hazai reagálásokra, illetve kihívásokra koncentráltak. Ugyanakkor vannak olyan agrárpolitikai követelmények, amelyek a Közös Agrárpolitikával nincsenek közvetlen kapcsolatban. Szükség van a nemzeti agrárpolitika racionalitására és komplexitására, az ágazatokra ható ösztönzők megfelelő kialakítására (átalakítására) is, és mindezekhez releváns intézményrendszer illesztésére. Az OTP Agrárágazati Igazgatósága 2017-ben tett le az asztalra olyan agrárstratégiát, amely ezeknek a feltételeknek igyekszik megfelelni.

Az előttünk álló időszak kiemelkedően fontos

Az év első felében kell elfogadtatni nemzeti koncepciónkat a brüsszeli apparátussal, majd a – vélhetően kompromisszumos – megállapodás alapján megalkotni azokat a jogszabályokat, amelyek kijelölik a szabályozási és támogatási körülményeket, megszabják a gazdálkodók lehetőségeit, amelyek keretei közt a következő gazdasági évtől gazdálkodnak. Fontos, hogy ezek a jogszabályok időben elkészüljenek, hogy a gazdák ezeket már 2022 őszén, a vetési terveik elkészítésekor megismerjék.

Fókuszban a fenntarthatóság

A 2021-2027 évi új közös agrárpolitika fókuszában a fenntarthatóság, a zöld szempontok érvényesítésének igénye áll. Az Európai Bizottság 2020 májusában hozta nyilvánosságra az Európai Zöld Megállapodás (Green Deal) részét képező „Termőföldtől az asztalig” Stratégiát (Farm to Fork Strategy, F2F Stratégia) és a „Biológiai Sokféleség” Stratégiát (Biodiverzitás Stratégia). Míg a Termőföldtől az asztalig Stratégia célja az uniós mezőgazdaság fenntartható élelmiszerrendszerré alakítása, a Biodiverzitás Stratégia fő törekvése a leromlott ökoszisztémák jelentős részének helyreállítása, szénmegkötő képességének növelése. Tekintettel arra, hogy az agrárgazdaság számottevő – de több esetben eltúlzottan kommunikált – kihatással van a szárazföldi ökoszisztémák állapotára, illetve a biológiai sokféleségre, az új KAP kiemelten pozícionálja ezt a kérdéskört.

Az OTP Agrár szakértői szerint a fenntarthatóság globális indokai vitathatatlanok, a zöldítésnek erős a társadalmi támogatottsága. Ugyanakkor az uniós célkitűzések mögött gazdasági- és nagypolitikai szempontok is meghúzódhatnak. Az unió fejlett országainak növekedési és hatékonysági tartalékai ugyanis kimerülőben vannak, ráadásul az alkalmazott mechanizmusok csak korlátozottan alkalmasak a piacvédelemre. Ezért olyan globális – és egyes elemeiben valós fenntarthatósági érvekkel alig alátámasztható – sztenderdeket akarnak adni a klíma- és környezetvédelemben, ami elsősorban a versenytárs fejlődő országoknak „fáj„. Még ha esetleg túlzó is az imént leírt megállapítás, az talán könnyen belátható, hogy a deklarált fenntarthatósági kritériumok konzerválhatják a domináns országok eddigi előnyeit – fejtették ki véleményüket a szakértők.

A Green Deal valamennyi uniós politikát átszövi, a KAP-ra különösen erős a hatása. Központi eleme klímasemleges Európa megvalósítása 2050-re: ekkortól a kontinensről nem kerülhetne üvegházhatású gáz a légkörbe. Köztes célként 2030-ra az 1990-es szinthez képest 50 százalékos kibocsátás-csökkentést szabna meg.

A Zöld Megállapodásból eredő F2F Stratégia fontos elemei a következők:

• 2030-ra 50 százalékkal csökkentse a növényvédő vegyszerek használatát;
• legalább 20 százalékkal csökkentse a műtrágyák használatát;
• 50 százalékkal csökkentse a haszonállat-tenyésztésben és az akvakultúra-ágazatban felhasznált antimikrobiális szerek értékesítését;
• a mezőgazdasági területek 25 százalékán biogazdálkodás valósuljon meg.

Az EU mind az F2F, mind a Biodiverzitás stratégiát úgy hirdette meg, hogy hatásvizsgálatot nem végzett, sőt a stratégiák akár csak részleges és utólagos hatáselemzésére is eddig mindössze három műhely vállalkozott:

• az Amerikai Egyesült Államok Mezőgazdasági Minisztériuma (USDA);
• az Európai Bizottság tudományos szolgálata, a Közös Kutatóközpont (JRC);
• A Christian-Albert-Universität zu Kiel (CAU).

A hivatkozott tanulmányok alapján a Termelőtől az asztalig és a Biológiai sokféleség stratégiák modellezett kiemelt hatásai a következőkben foglalhatók össze:

• az EU mezőgazdasági kibocsátásának 11-12 százalékos csökkenése valószínű 2030-ig;
• a mezőgazdasági termékek termelői ára a különböző ágazatokban átlagosan 11-60 százalék közötti mértékben emelkedne;
• az EU termelésének visszaesése a gabonafélék, a sertés- és baromfihús nettó exportpozícióinak gyengüléséhez, illetve az olajos magvak és származékaik, a zöldség- és gyümölcsfélék, a marha-, juh- és kecskehús külkereskedelmi deficitjének további romlásához vezethet;
• a mezőgazdasági termelés visszaesése rontaná az EU élelmiszer-ellátásának színvonalát, az élelmiszerárak emelkedése nyomán pedig növekednének a fogyasztói kiadások;
• a stratégiák hatással lehetnek a globális élelmezésbiztonságra is, ha az EU nem kényszeríti rá a stratégiák céljait a legfontosabb kereskedelmi partnereire, az élelmezés-bizonytalanságban élők száma világszerte 22 millió fővel nőhet, amennyiben pedig rákényszeríti, ez a szám akár 100 millió fölé emelkedhet;
• a stratégiáknak pozitív környezeti hatása a nitrogén-terhelés, a nitrogén-kimosódás és az ammónia-emisszió mérséklődése lehet az EU-ban;
• az EU-n kívüli térségekben kiváltott hatások (a környezetterhelő termelés „átszivárgása”) ellensúlyozhatják az EU-tagországokban elért pozitív eredményeket.

A KAP első pillér uniós támogatásainak néhány prioritása

A Közös Agrárpolitikát a jövőben is a kétpilléres szerkezet fogja jellemezni. Az 1. pillér a közvetlen kifizetéseket és piaci intézkedéseket tartalmazza, amelyekre vonatkozóan a szabályokat uniós szinten határozzák meg, de a keretjelleg egyre inkább erősödik, így a különböző lehetőségek keretei között nagyobb szerep jut a nemzeti döntéseknek. A 2. pillér pedig a többéves vidékfejlesztési intézkedéseket öleli fel, amelyekre vonatkozóan a lehetőségeket szintén uniós szinten határozzák meg, ám a programok végső kiválasztása a tagállamok vagy a régiók hatásköre, közös igazgatás keretében.

Az új KAP szabályozási keretei közül a következőket tartjuk indokoltnak kiemelni, és a magyar reagálás is ezekkel kapcsolatban a legérzékenyebb:

• a tagországoknak az első pillérre is KAP stratégiai tervet kell készíteni, amelyet a Bizottság hagy jóvá;
• a megfelelőség-orientáció helyett eredményorientált megközelítést kér számon az EU, egységes indikátorrendszer segítené az eredmények bemutatását és a célok megvalósulásának nyomon követését, akár pénzügyi következményekkel;
  megerősített környezeti kondicionalitás jellemzi az első pillért is;
• több opcionális elem került megfogalmazásra a kis- és közepes gazdaságok felé történő forrásátcsoportosítás előmozdítására;
• növekvő figyelmet kap a digitalizáció, a robotizáció, az innováció, a tudásátadás és kockázatkezelés – elsősorban a második pillérben.

A stratégiai terv mielőbbi elfogadtatása Magyarország alapvető érdeke. Ugyanakkor arra lehet számítani, hogy az Unió részéről sokkal kisebb lesz a „sürgetettségi kényszer”. Ennek részben politikai okai vannak, de kétségtelen, hogy hazánknak bizonyítania kell, hogy az elkövetkező időszakban:

• a mezőgazdaság fejlődése nem csupán az állami támogatás magas szintje mellett elérhető;
• az gazdasági növekedés környezetvédelmi és éghajlati szempontból fenntartható;
• a természeti erőforrások állapota különösen a biodiverzitás és a talajok állapota tekintetében inkább javul, mint romlik.

A mögöttünk hagyott években a termelőknek nyújtott közvetlen támogatások domináltak az agrár- és vidékfejlesztési támogatások között, ezek tették ki a kifizetések csaknem felét. Az első pilléren belül ugyanakkor 2023-tól jelentős átstruktúrálódással kell megismerkedniük az ágazat szereplőinek. A gazdálkodók számára kötelező elemként jelenik meg az új, megerősített fenntarthatósági feltételrendszer (kiterjesztett kondicionalitás). Ennek keretében továbbra is meg kell felelni a jogszabályban foglalt gazdálkodási követelményeknek (JFGK) és a földterület helyes mezőgazdasági és környezeti állapotra (HMKÁ) vonatkozó feltételeknek. Mindez a korábbi 30 százaléktól eltérően (zöldítés) az összes közvetlen támogatás és a területalapú vidékfejlesztési kifizetés előfeltételévé válik. Ezzel kapcsolatban a magyar agrárpolitikának nincs igazi mozgástere.

Figyelmet igényel az eco-shemes

Ugyanakkor megfontoltságot igényel a kötelező elemként bevezetésre kerülő Agro-ökológiai Alapprogram (eco-shemes). Ez egy tagállami szinten kötelező, de gazdálkodói szinten önkéntes, éves, hektáronkénti (vagy állategység alapú), termeléstől elválasztott kifizetés. Ebben olyan, az éghajlat és a környezet szempontjából előnyös mezőgazdasági gyakorlatokat kell fókuszba állítani, amelyek a minimumkövetelményeken és a kötelező kondicionalitáson túlmutatnak.

Az eco-shemes estében a tagállamok többsége – köztük hazánk is – arra törekszik, hogy minél könnyebben és olcsóbban teljesíthető követelményrendszert határozzon meg, ezzel minél szélesebb üzemkörben kompenzálva az KAP első pillérének a területalapú kifizetéseket (alaptámogatás) érintő forrásszűkülését. Kérdés azonban, hogy az egyeztetési folyamat során a Bizottság elfogadja-e ezeket a törekvéseket és mely területeken kell majd szigorítani a stratégiai tervek elfogadása érdekében.

Az első pillért érintő jelentős hatású nemzeti döntést igénylő kérdések közé tartozik az újraelosztó (redisztribúciós) támogatás hazai rendszere. A 2022. évben még hatályos SAPS + zöldítés helyébe 2023-tól új támogatásként a fenntarthatósági alap jövedelemtámogatása lép (Basic Income Support for Sustainability, BISS). Ennek azonban minden tagállamra vonatkozóan kötelező új eleme lesz az említett újraelosztó támogatás, amire a közvetlen támogatások legalább 10 százalékát kell fordítani. Az alkalmazott módszer azonban lehet a redisztribúció mellett, a részleges (degresszivitás) vagy a teljes (capping) támogatáselvonás, illetve ezek kombinált alkalmazása.

Az újraelosztó támogatás esetén kiemelt szempontként indokolt vizsgálni, hogy a támogatás-allokáció mennyiben segíti vagy korlátozza a hatékonysági célok teljesülését, illetve miként hat a transzparenciára. Természetesen ezek mellett egyéb, környezeti és adott esetben társadalompolitikai szempontok érvényre jutását is biztosítani kell.

Az agrárgazdaság fejlődésének alapvető célja, hogy javuljon a hatékonyág és a versenyképesség. Ez viszont azt igényelné, hogy a rendelkezésre álló források ott kerüljenek felhasználásra, ahol azok a legnagyobb többlethozamot eredményezik, a környezet károsítása nélkül. Az újraelosztó támogatás ugyanakkor az alacsonyabb mérethatékonyságú kisebb gazdaságokat kedvezményezi, így a társadalmi hatások lehetnek ugyan pozitívak, de a gazdasági racionalitás megkérdőjelezhető. Emellett ez a rendszer tovább erősíti azt a káros tendenciát, amely a növénytermesztés és az állattenyésztés arányeltolódásához vezetett. A negatív hatások mérséklése érdekében, célszerű a redisztribúciót a kötelezően előírt minimális szinten alkalmazni, továbbá a degresszivitást és a cappinget mellőzni a hazai rendszerben. Ugyancsak célként indokolt elérni, hogy a redisztribúcióval érintett gazdálkodói körbe minél „nagyobb” méretű gazdaságok is bekerüljenek, mivel ebben az esetben lesznek a legalacsonyabbak az egy hektárra jutó támogatási összegek különbségei a redisztribúcióval kedvezményezett és a nem érintett gazdaságkör között.

Ennek alkalmazása az OTP Agrár szakértői szerint kedvezően hat az átláthatóság követelményére is. Abban az esetben ugyanis, ha túl nagy a különbség az egy hektárra jutó támogatási összegekben, valószínűsíthető következmény az alaptámogatásra egy regisztrációs számon bejelentett mezőgazdasági földterületek feldarabolása, vagyis az, hogy a termelők szétírják gazdaságaikat, amelynek következtében még jobban elválik egymástól a jogi és az ökonómiai üzem – ezzel rontva a transzparenciát.

A hivatalosan még nem közölt, de a NAK által közzétett információk szerint a benyújtott magyar Stratégiai Tervben az első 10 hektárra 20 ezer Ft, a 11 és 300 hektár között pedig 10 ezer Ft/ha redisztribúciós támogatás szerepel a legfeljebb 1200 hektáros gazdálkodói körben azzal, hogy a degresszivitás és a capping a jövőben nem kerül alkalmazásra.

Számításaink szerint így, a maradványelvre figyelemmel, a jelenlegi üzemstruktúra alapján, az árfolyam alakulásától függően az alap jövedelemtámogatás 55- 60 ezer Ft/ha között alakulhat. Ez az új konstrukció, annak ellenére, hogy egyes üzemeket a támogatáscsökkenés miatt hátrányosan fog érinteni, az említett dilemmák feloldása irányába hat és lehetővé teszi a mostani rendszerben rejlő ellentmondások egy részének feloldását.

A KAP második pilléres forrásaival és a nemzeti társfinanszírozással kapcsolatos lehetőségek és kockázatok

A vidékfejlesztés az agrárgazdaság krónikus strukturális problémáira (kis méretű, kis jövedelmű gazdaságok; az alternatív foglalkoztatási lehetőségek hiánya; a vidékről történő állandó elvándorlás stb.) adott válasz, azok távlatos megoldására törekedve. A KAP második pillére jelenti az eszközrendszert vidékfejlesztési célok elérésében. Így hatása alapvetően rányomja bélyegét a vidéki életformára.

Az Európai Unió 2021-2027 évi költségvetési ciklusában a Közös Agrárpolitika második pillérét érintően a nemzeti társfinanszírozás maximális mértékét 80 százalékra emelte, ezzel teret adva a brüsszeli keretrendszerrel harmonizáló nemzeti ambíciók kiemelt támogatásának. Az elmúlt év elején a magyar Kormány az élelmiszergazdaság szempontjából rendkívül fontos döntést hozott, amely biztosítja annak lehetőségét, hogy az ágazat rég nem volt és vélhetően hosszú ideig megismételhetetlen fejlődési pályára álljon: az előző költségvetési időszak 15 százalékos nemzeti társfinanszírozásával szemben „a 2021–2027. évek tekintetében 80 százalékos nemzeti társfinanszírozás kerüljön biztosításra a Közös Agrárpolitika Európai Mezőgazdasági Vidékfejlesztési Alap kerete számára” (1003/2021. (I.11.) Korm. Határozat). Ez azt jelenti, hogy a hét év alatt rendelkezésre álló összes fejlesztési forrás – 50 százalékos támogatás intenzitással kalkulálva – mintegy 9 ezer milliárd forintra, a korábbi időszak forrásának több mint háromszorosára emelkedik.

Ugyanakkor látni kell, hogy ehhez a döntéshez egy kiemelt feltételt is csatolni kell: a források hatékonyelköltésének igényét.

Amikor a rendelkezésünkre álló forrás hatékony elköltésére törekszünk, kiemelten a következő releváns kérdésekre kell válaszokat adni:

• Miként lehet javítani nemzetközi versenyképességünket?
• Miként lehet a termékpályákat generáló beruházások felé nyitni?
• Mely termékpályák kapjanak prioritást a fejlesztések során?
• A nagyobb és a kisebb gazdaságok miként járulhatnak hozzá az agrárgazdaság fejlődéséhez?
• Valamint miként tudunk megfelelni az ESG (Environmental, Social és Governance – társadalmi és környezettudatos befektetések) programok követelményeinek?

A magyar élelmiszergazdaság versenyképességének javítása csak a hatékonyság növelése esetében lehet reális cél. Ennek érdekében a legmodernebb technológiákba kell beruházni, fokozni kell a robotizálást, az automatizálást, a precíziós gazdálkodást és a hazai innovációs tevékenységet. A korszerűsítésekkel és a felújításokkal szemben előtérbe kell helyezni a zöldmezős beruházásokat. A források elköltését célzó pályáztatási rendszernek minderre figyelemmel kell lennie, nem engedhető meg, hogy a jelentős támogatási összegek mielőbbi és teljes elköltésének igénye miatt ebben a kérdésben kompromisszumot kössön az agrárpolitika. Összességében támogathatók azok az elképzelések, amelyek az új KAP stratégiában a II. pillérrel kapcsolatban megfogalmazódtak.

Az agrárgazdaság versenyképességének növelése érdekében két terület igényel kiemelt figyelmet: az öntözés fejlesztése és az élelmiszeripar.

A kormányzatok az elmúlt évtizedekben verbálisan prioritásként kezelték az öntözésfejlesztést, tényleges előrelépés viszont nem történt, sőt, drasztikusan csökkent az öntözési kapacitás. Az előrelépés érdekébe komplex vízgazdálkodásban kell gondolkodni, és az integrált vízgazdálkodás egységes kormányzati felügyeleti, intézményi és szabályozási rendszerét kell kialakítani.

Az agrárgazdaság előrelépésének kulcsa az élelmiszer-feldolgozás fejlesztése. Az élelmiszeripar jelenlegi, lehetőségektől elmaradó teljesítményét sem a külső objektív körülmények, sem pedig hazai adottságaink nem indokolják. Az átlagfogyasztók által vásárolt tömegtermékek előállítását célzó fejlesztéseknél a nemzetközileg is versenyképes méretű üzemek létrehozását szabad csak támogatni. A réspiacokat kiszolgálni szándékozó fejlesztések esetében lehet a kisebb méretű üzemek létrehozására, fejlesztésére támogatási eszközöket alkalmazni. Kiemelt nemzeti fejlesztési programok keretében célszerű ösztönözni az olyan ígéretes jövő előtt álló üzletágakat, mint a különböző húshelyettesítők, gyógyhatású élelmiszerek (medical-food termékek), a lebomló csomagolóanyagok stb. kutatása és gyártása. Ugyancsak indokolt kiemelt programok keretében segíteni azokat a beruházásokat is, amelyek a szomszédos országokban megtermelt alapanyagokat képesek becsatornázni feldolgozás céljából, disztribúciós központtá téve hazánkat.

Egyértelmű döntést igényel, hogy a most elinduló hatalmas léptékű program megvalósításával mely, az agrárgazdaságban meghatározó réteget képező gazdálkodókat hozunk helyzetbe, kik azok, akikre hosszabb távon (évtizedek múlva) is lehet építeni? Tudatosítani kell, hogy az egyik évről a másikra „bukdácsoló”, hosszabb távon életképtelen gazdaságokba fektetett források elvesznek, és hatásuk társadalmi, valamint környezeti szempontból is kérdőjeles. Mindezek érdekében fel kell tenni a kérdést: indokolt-e a továbbiakban az egyes vidékfejlesztési jogcímforrások 80 százalékának elkülönítése az alacsony termelési érték (STÉ) alapján kijelölt gazdaságkörre?

A magyarországi kis üzemméretek miatt a versenyképes üzleti modell kialakítására egyetlen út marad: a termékpályák szervezettségének, a termékpályák szereplői közötti együttműködések, kölcsönös elköteleződések mélyítése. A VP-ben meghirdetésre kerülő pályázatoknak ezt is figyelembe kell venniük, segíteniük kell az együttműködések erősödését.

Például kiemelten fontos a szakmaközi szervezetek megerősítése, feladataikat célszerű kiterjeszteni; a támogatási eszközök körében a támogatás feltételeként kell szabni a tartós piaci együttműködésben való részvételt. Célszerű ágazati prioritási sorrendet felállítani és ennek megfelelően koncentrálni a támogatásokat, elkerülve azt az agrárpolitikai hibát, hogy „minden szereplőnek juttassunk egy kis forrást”. Szükség van a „hagyományos”, „kézműves” és különleges ágazatok (pl. őshonos fajták, stb.) támogatására is a társadalmi elvárások mentén, ám nem szerencsés, ha ennek mértéke meghaladja a teljes program néhány százalékát.

Versenyképességi számítások alapján felvethető a:

baromfi-termékpályák, a
zöldség- és gyümölcs-, a
sertés-, a
tej- és a
minőségi takarmánytermelés kiemelt támogatása.

A nemzeti társfinanszírozással drasztikusan megemelt második pilléres források nem csupán lehetőségeket, hanem kockázatokat is hordoznak. Ezek közül a következőket indokolt megemlíteni:

• biztosítjuk-e a racionális egyensúlyt;
• meglesz-e az ágazat abszorpciós képessége;
• nem mérséklődnek-e a beruházási ambíciók;
• felkészült lesz-e az intézményrendszer;
• nem „szivárognak”-e el a támogatások;
• nem vesztünk-e uniós forrásokat?

A legnagyobb kihívás, hogy megteremjük-e a racionális egyensúlyt a társadalmi (politikai), a környezeti és a gazdasági szempontok között. Az ágazat szereplőinek tudatában kell lennie annak, hogy az agrárgazdaság nem csupán gazdasági, hanem környezeti és társadalmi kérdés is. Ugyanakkor a politikának is önmegtartóztatást kell gyakorolnia, kellő súlyt adva a racionális gazdasági szempontok érvényesülésének. Bármelyik elem is nagyobb prioritást kap az indokoltnál, az az egész ágazatot érinti negatívan.

Az ágazat abszorpciós képességének vizsgálatakor figyelembe kell venni, hogy a 2014-2020 évi uniós költségvetési ciklusban a vidékfejlesztési programokban megcélzott ügyfélkörnek éves szinten átlagosan 150-200 milliárd forint körüli beruházási támogatást fizettek ki utófinanszírozásként. Feltehető a kérdés: milyen feltételek mellett tud ennél több forrást ez az ügyfélkör hatékonyan felhasználni?

A szakértők megítélése szerint, a források hatékony elköltése érdekében növelni kell a támogatással megcélzott területeket, ezzel a vállalkozások körét. Célszerű áthozni, vagy visszahozni támogatási jogcímeket a vidékfejlesztési programba, például a másodlagos és harmadlagos öntöző művek támogatását a KEHOP-ból, az agrár- és élelmiszeripari kutatás-fejlesztési területet a GINOP-ból.

Kockázatot jelenthet a megnövelt támogatások hatékony felhasználásában a beruházási ambíciók esetleges mérséklődése. Ennek a problémának a felvetése elsősorban az állattenyésztésre vonatkozóan releváns. Gondoljunk csak arra, hogy 2021-ben a növényi termékek meredek áremelkedése nehéz helyzetbe hozta az állattenyésztést, aminek következtében az ottani fejlesztési ambíciók mérséklődtek. Ugyanakkor a növénytermesztés pozíciójavulása nem gerjeszt hasonló mértékű beruházási kedv növekedést, mert itt az indokolt fejlesztések korábban – döntően – megtörténtek.

Elsősorban az élelmiszer-feldolgozás fejlesztése esetében kell figyelemmel lenni arra, hogy a támogatások a beruházási kedvet növelhetik, a kockázatot felismerő képességet viszont csökkenthetik, igy előfordulhat, hogy lesz kapacitásunk, de a termékeknek nem lesz piaca. Feltehető a kérdés: ki tudja-e szűrni a támogatáselbírálási rendszer ezt a kockázatot? A támogatások esetében ezért célszerű lenne hatékonysági indikátorok meghatározása és számonkérése, a kormányzati ágazati fejlesztési programokban pedig kapacitáskorlátok alkalmazása.

A megnövelt források következtében adminisztratív többletteher jelentkezik abban az értelemben, hogy a tervezett pályázati felhívások meghirdetése, azok időbeli egybeesése jelentős munkacsúcsokat generál az elbírálói (kormányhivatalok, kincstár) oldalon. Nem csupán arról van szó, hogy a korábbinál jóval több pályázatot kell elbírálni, hanem arról is, hogy prioritása lesz a „bonyolultabb”, az elbírálás során több szakértelmet igénylő pályázatoknak. Az intézményeknél tehát mindenképpen bővíteni kell a jelenlegi állományt, de nem csak létszámban, hanem a szakértelmet tekintve is – hozzáértő szakértőket pedig nehéz találni. Mindez növeli az eddig egyébként sem „acélosan” teljesítő intézményi struktúrában rejlő kockázatokat. Ezért felvethető az intézményrendszer átszervezésének igénye: jelenleg túlzottan diverzifikáltak a szervezeti keretek, irányítási megoldások (IH – MÁK – kormányhivatalok – 3 minisztérium – 19 kormánybiztos), jelentősek a koordinációs gondok.

Mióta az agrártámogatások nagyobb szerepet kaptak a beruházások finanszírozásában, – és ez a megállapítás nem csupán az agrárszektorra vonatkozik, – folyamatosan felvetődik a támogatások beárazásának és „elszivárgásának” a problematikája. A támogatások ugyanis élénkítik a beruházási javak iránti keresletet, ami az árak emelkedését idézheti elő. Az emelkedő árakon keresztül az agrártámogatások egy hányada „elszivárog” más nemzetgazdasági ágakba, ott extraprofitot „termelve”. Ráadásul a nehezen kalkulálható áremelkedések miatt számtalan projekt megbukhat. E folyamat mérséklése érdekében fontos, hogy a pályázatok egymással összehangoltan, ütemezetten jelenjenek meg, ne okozzanak az indokoltnál nagyobb, lökésszerű kereslet-növekedést.

A kiemelt kockázatok közt befejezésül arra hívták fel a figyelmet, hogy amennyiben nem sikerül felhasználni az Európai Unióval a stratégiai tervünkben elfogadtatott, többszörösére növelt támogatási keretet, akkor nem csupán a nemzeti forrás 80 százalékos hányada nem hasznosul az ágazatban, hanem elveszítjük a 20 százalékos uniós forráshányadot is. Ez pedig az ország számára jelent euróban mérhető veszteséget.